Szeretni és szenvedni...
Már azt hittem sosem jön el ez a nap, végre itt a Valentin nap! Már hetek óta megvettem és persze elkészítettem David ajándékát. Már csak egy óra és oda adhatom neki. Vajon ő elfelejtette? Vagy ő is készít nekem valamit? Nem sokára megtudhatom. Utálom ilyenkor a gimit. Túl lassan telnek az órák és nekem most sietnem kell! Most egyáltalán milyen órán vagyok? Ugye nem matek ugye nem? Néztem a táblára ahol a tanár mondta a mondanivalóját. Húh, rajz. Legalább hamar vége lesz!
-Hé, Laila várod a szünetett?-oldalba bökött Lily a legjobb barátnőm, aki tudta miért vagyok ilyen ideges.
-Marha kedves vagy!-mordultam rá szurós szemmel.
-Tudom!-vágott egy idétlen vigyort.
-Hölgyeim ezt majd a szünetben megbeszélik!-nézet a szemembe a tanár.
-Persze, persze már ez is kezdi!-morogtam magam elé egész halkan úgy hogy még Lily se hallotta. Hátradöltem a székemben és kinéztem az ablakon. Az útra nézett a tanterem ablaka. Épp egy öregember sétált az út közepén egy hatalmas táskával a kezében.
Belenyultam a zsebembe ahol a telefonom pihent. Diszkréten kivedtem a zsebemből, hogy a tanár ne vegye észre. Lily persze észrevette az én turpisságomat és mérgesen rám pillantott de én figyelembe se vettem, sőt már meg voltam vele szokva. Megkerestem David számát és küldtem neki egy üzenetet. ,,Még fél óra és tali!" Pár perc mulva jött a válasz. ,,Figyelj az órán!" Forgattam a szemem miközben olvastam. ,,Mégis ki vagy te, az apám, hogy parancsolgatsz nekem?" Nem tudom miért de mostanában így beszélek vele. Erre nem kaptam semmi választ.
...
Végre elindultam a parkba, mert ugye ott találkozunk. Sietve kiszálltam a kocsinból és David felé vetettem az irányt. Már ide láttam a fekete rövid haját. Ajándék nem volt nálla, gondolhattam volna. Egy tipikus alfahím sosem visz másnak ajándékot, nem minek is az? Amikor odaértem meg akartam ölelni de ahelyett, hogy engedte volna tiltakozóan felemelte a kezét és eltólt magától. Ez nekem nagyon gyanus.
-Mit csinálsz?-szinte visítottam miközben összehúztam a szemöldököm.
-Figyelj, fontos dolgot kell mondjak.-sudtogta.-Gondolom már te is észrevetted, hogy már nincs meg az a tűz ami az elején.-mondta teljesen nyugodtan.
-Mi van?!-mondtam hisztérikusan.-Te Valentin nap akarsz velem szakítani?!-erre csak bolintott egy aprót de azért észrevehetőt.-Na akkor tudod mit...-mondtam és az ajándék táskát a közelben lévő patakba doptam.-Ja, és még ezzel tartozok!-mosolyogtam rá egy elég gonosz arckifejezéssel, és utánna pedig egy hatalmas pofont lekevertem neki, és azzal sarkonfordultam és elindultam a kocsim felé.
Tudom, hogy az ajándékot vissza is cserélhettem volna meg persze ez csak pénz kidobás de akkor is! Egy könny szántotta végig az arcom, gyorsan letöröltem és megpróbáltam visszafolytani. Nem azért sírok mert elhagyott, hanem azért mert, hogy bírtam ki majdnem egy évet vele. Amikor beültem a kocsiba, bekötöttem magam és rögtön elindultam hazafelé. Ha volt tíz perc amíg hazaértem. Az volt a szerencsém, hogy pont a park mellett laktam, sőt a szobám ablaka pont rá nézet.
Felfutottam a szobába és egy mérges tekintettel néztem arra a képre amin én meg David voltunk. Oda sétáltam a képhez és kivettem a képkeretből. A keretet most már üresen leraktam az éjjeliszekrényemre. Még egy pillantást vetettem a képre és utánna millió kis darabra szét téptem. Kinéztem az ablakon David még mindig ott volt, kinyitottam és kiszóltam neki.
-Héj David!-kiáltottam neki mosolyogva, mikor inkább sírni lett volna keddvem, és kidobtam a papírfecniket. Meglepődve vizsgálta a tekintetem miközben a kép darabkáji hulltak az arcába. Becsuktam az ablakot és az ágyba doptam magam. Könnyeim eleredtek és gondoloztam, hogy most mi tévő legyek. Az emlékek miatt sírtam amik feltőrtek, az együtt töltött percek. Akkor észrevettem egy képet amin az a világító torony volt amit még a nagyitól örököltem. Egy éve ott nyaraltam szóval van ott pár ruhám, de még viszek. Az új élet reménye letörölte a könnyeimet és mosolyt varázsolt az arcomra.
...
Épp a parton álltam és kikötöttem a motorcsónakot amit vettem. Nagyon furcsa dolgot vettem észre amikor az ajtóhoz közelettem. A sziget másik oldalán láttam egy másik csónakot. Akár kié lehet de az biztos, hogy az a valaki itt van még a szigeten. Mielött még hozzá érhettm volna a kulccsal a zárhoz kinyilt elöttem az ajtó és egy félszemű, bibircsókos ember nyitott ajtót egy kaján vigyorral az arcán. Megszorította a karom és berántott az ajtón át.
-Még egy fogoly!-kiáltotta el magát. A szorítása nagyon vad volt. A számra rakta a kezét, hogy ne szolaljak meg.
-Hé, Sam, vagy mi vagy, vendégünk jött, úgy látom fel van készülve, hogy itt fogja leélni az életét.-kiáltott fe. Az egyik kezében én nyöszörögten, és a csomaggomat berugtosta a házba.
-Mi bajod vam? Mit szívtál?-hallatszottt egy gunyolodó hand az emeletről. A félszemű erre csak nevetett, miközben én kapálóztam a karjai szorítása alol. Hirtelen elengedett amin úgy meglepődtem, hogy kérdően ránézte, de ő csak a képet bámulta amin én meg a nagyi voltunk.
-Te vagy az unokája?-meglepődve mutatott a képre, de a hangja mint a menydörgés.
-Igen!-húztam ki magam büszkén, amit nem is kellett volna.De erre az arcán egy hatalmas és ilyeszó vigyor jelent meg, és arra kéztetett, hogy fussak.
-Ha idetévedtél válald a következményeit!-kiáltott rám.
-Neked teljesen elment az eszed, mondjuk ezt már hamarabb is észrevedttem! Orvos látott már?-sohajtást hallottam fentről, és én meg mint egy őrült elkezdtem felé futni, remélve azt, hogy az a hang segíteni is tud, nem csak beszolní örülteknek. Egyszer-kétszer majdnem elestem de a szerencsémre lehagytam az az idiótát, de lejebbről még hallottam a reszelős hangját, hogy azt hajtogatja: ,,Hiába menekülsz!"
Talán egy vagy két emelettel feljebb jutottam de megtorpantam, mert egy kalitkával találtam szembe magam, amiben volt valaki. Közelebb mentem hozzá és láttam, hogy egy fiú van benne. Gondolom ő lehet Sam. Szőke haja, kék szeme van ami nagyon elragadó volt.
-Szóval igazat mondott az a vén bolond!-mindha megcsillant vólna a szeme.
-Ahogy látod... De te mióta vagy itt?-kérdeztem, miközben azon gondolkodtam, hogy felmászok arra a polc féleségre, mert ott nehezen észrevehetőek a dolgok. Egyszer oda rejtőztem el nagyi elöl, hogy ne küldjön a boltba, mert nem könnyű elevezni odáig. Tudom kicsit gonosz voltam vele, de hát én ilyen vagyok...
-Már olyan rég, hogy nem emlékszem.-sohajtott egyet. Te oda akarsz felmenni?-nevette el magát, én csak bolintottam egyet és elkezdtem felhúzni magam.-Na azt megnézem!-gunyolódott velem. Nehezen felkínlóttam magam mert en volt más kapaszkodó, erőből kellet magamon segítsek. Csak kiváncsiságból hátrapillantottam, hogy lássam Sam arckifejezését, majdnem visszaestem de megérte. Elkezdtem helyet csinálni magamnak, hogy engem ne lássanak, de én lássam őket. Addig fészkelődtem míg sikerült. Pár perc mulva betoppant a mi kis meghitt köreinkbe az a kalóz.
-Tudom, hogy itt van, és te el fogod mindani, hogy hova bújt!-pszihopata mosoly jelent meg azon az elmebeteg arcán.
-Áteshetnénk ezen az ostobajátékon, mert tudod, hogy úgysem mondom el-mondta teljesen nyugodt de méltóság teljes hangon.
-Akkor majd magától előbújik a kis ribanc!-elkezdett nevetni mint egy elmebeteg, de hát az is, és ezen én meg miért is lepődtem meg?
-Ne marj így beszélni róla!-kiáltott Sam.
-Csak nem?-nevetni kezdett gúnyosan.-Hú valaki szerelmes!-mondta majd kicibálta Sam-et a ketrecből és egy puskát szegezett rá. Nagyon megrémőltem és mindha egy könnycsepp folyt volna le a szememből. Elkezdtem egy hegyes tárgyat keresni.
Hirtelen a kezembe akadt egy elég éles fémdarab, ami egy késre hasonlított. Elkezdtem halkan lemászni és az öreg mögé lopakodni, aki eddig tiztől visszafelé számolt. A nullánál kifújta a levegőt és a ravasz kattanását hallottam, de mielött még a golyó kirepült volna a fegyverből én elnyestem a torkát azzal a késsel. A légcsöve összeroppant és a vénája kettévált, csak úgy fröcskölt a vér és a java Sam-en hevert. A kezem elkaptam és csak úgy megszokásból leráztam róla a vért. Az idegbajos Sam cipője elött esett le. A szemébe néztem és meglepődést láttam, de csak akkor kaptam eszemhez, hogy én megöltem egy embert. Hiába gyilkos volt, de egy ember és én megöltem. Sosem hittem volna, hogy egyszer ilyet teszek.
Térdre estem és leültem a sarkomra és a remegő kezemből eldobtam a fegyvert, mintha égette volna a kezem. Hogy is fogok ezek után normális életet élni? De hogy fogom ezt feldolgozni? Többé soha nem megyek el innen, nem akarom, hogy az emberek megtudják, hogy gyilkos vagyok, nem is tudnák úgy élni akár a szüleimmel. Így is nehezen fogok itt is élni, nem hogy a városban ahol mindenki tudja, hogy megöltem ezt az embert.
-Köszönöm!-hálálkodott Sam. De én nem válaszoltam semmit. Gondolom leesett neki, hogy ez nekem teljesen új, én még nem öltem embert.-Helyesen döntöttél. Ha nem teszed meg akkor én már nem élnék, tán még te sem.-térdelt le mellém és átkarolta a vállam. Olyan nyugtató volt az érintése, mindent elfelejtetett velem. Eleredtek a könnyeim, de nem is tudom, hogy miért.
-De ő is egy ember volt!-szipogtam miközben sorra potyogtak a könnyeim.-És...és én meg egy gyilkos vagyok!-törölgetni kezdtem az arcomat azzal a reménnyel, hogy eláll a záporeső a két szememből.
-Igen, ő is egy ember, de nem jó ember mint te, és persze téged is megölt volna. Te csak önvédelemből tetted!-vigasztalt miközben ő is törölgette a könnyeim.
-Igazad lehet.-sohajtottam és a melkasára döltem.
...
Egy hét múlva érdekes dolog történt. Az ajtóban volt a posta ami kissé meglepett mert itt a semmi közepén nem gondoltam volna, hogy ilyen rendesek és kihozzák. Lehajoltam, hogy felvegyem és láttam, hogy összesen hét darab van egymásba kötve. Hét napi újság egyserre, ez egyrészt jó, egyrészt nem. Ledobtam magam az egyik kényelmes székbe és az első újságot vagyis a mait el kezdtem olvasni.
-Mit olvasol?-kérdezte Sam miközben mögém sétált.
-Csak az újságot.- mondtam miközben megrántottam a vállam.
-Oh, tényleg?-kérdeztek komiszul és hirtelen kikapta a kezemből a papírt.
-Héj!-kiáltottam fel nyafogva, de ő rám se hederített hanem lapozgatta. Egyszer csak megált és meglepődve nézet a lapra. felpatanttam és oda ugrottam hozz. Az újságban az én képem szerepelt és mellé egy kis szöveg.
,,Figyelem, figyelem az elveszedt Laila Dent még mindig nyom nélkül eltűnt. A képen látható zöld szemű, barna hajú, 16 éves lányt még mindig nem találják. A rendőrség már feladta a nyomozást, de a szülőkben még mindig a remény lángja ég. Így nyilatkoztak:
Az anya:'-Én...én, érzem és hiszem, hogy a lányom még él és remélem, hogy haza fog jönni jozzánk! Kislányom, gyere vissza hozzák nagyon aggódok miattad, és ha valaki fogjul ejtett volna annak üzenem, hogy bármit megadok a lányomért csak had kapjam vissza!'
Az apa:'-Mást nem tudok mondani. Csak még annyit hozzá tennék, hogy ha csak úgy elmentél Laila, azt mond meg nekem, hogy miért? Miért teszed ezt velünk? Az nem érdekel, hogy mit tettél ez idő azat csak annyi, hogy gyere haza és mi mindent megadunk neked ami hiányzott eddig...!
A családtagok csak enyiit tudtak mondani mert elég hisztérikus sírásban törtek ki és azt hajtogatták egyfolytában, hogy 'Laila, gyere haza!'.
Aki véletlenül látná vagy hallana valamit Laila Dent-ről az értesítse a lehető leghamarabb a helyi hatóságot!"
Olyan szívhez szóló volt, teljesen meghatódtam. A szüleim vissza akarnak kapni, és úgy tesznek mindha annyira szeretnének. Lehet, hogy szeretnek de soha sem mutatták ki, nekik a munka volt a legfontosabb.
-Most vissza fogsz menni hozzájuk?-szolalt meg hirtelen Sam egy nagyon szomorú arckifejezéssel az arcán.
-Nem tudnák a szemükbe nézni amiatt ami égy hete történt. Sőt senki szemébe sem, egyszerüen nem tudnák ott már élni. Nekem már itt a helyem.-néztem a szemébe. Miután válaszoltam, az arcán látszott a nyugalom ami az utolsó mondatom hallatán egy mosolyt varázsolt rá. Végül közelebb jött hozzám és hirtelem megcsókolt amikor belekezdtem a mondatomba.
Mindenki azt hitte, hogy meghaltunk, hát nem is csoda több hónap elteltével. Nem is tudom, hogy hány hó telt el mert az idő csak úgy röppent Sam mellet. Az igéretemet nem szegtem meg, vagyis, hogy nem megyek emberek közé. Ezért is hiszik, hogy halott vagyok, de lehet hogy egyrészem már meghalt, de csak most érzem, hogy élek, itt Sam mellett.