Teljesen kikapcsolt az agyam a történtek után. Egy angyal miért tette volna meg ezt értem? De... egy angyalért megtennék. Vagy másért is? Mindegy, vissza kéne jöjjek a valóságba. A megmentőm még mindig itt volt.

 

-Üdvözöllek Sophie! Nagyon sajnálom, hogy csak most értem ide.-mondta lágy hangon az angyal. Kb. korombeli lány lehetett, de nagyon szép és nem hiszem, hogy ebbe a gimibe jár mert nem ismerős az arca. Egy nagyon rendes és kedves úgy nézem.

 

-Servusz! Köszönöm, hogy megmentettél!-hálálkodtam.-De honnan tudod a nevem?-tettem hozzá.

 

-Téged mindenki ismer.  De csak a dolgomat tettem.-mosolygott rám.-Én Sarah vagyok.-tette hozzá.

 

-Örvendek Sarah!-mosolyolyogtam már én is.-De, hogy érted ezt?-kérdeztem, de csak akkor döbbentem rá, hogy nem montam mit kérdek.-Bocsáss meg rosszul fogalmaztam. Csak azt akarom tudni, hogy mire érted azt, hogy a dolgodat tetted?-most én elkezdtem faggatni?

 

-Isten küldött a segítségedre.

 

-De miért?-lepődtem meg.

 

-Mert te egy nagyon értékes képességekkel rendelkező angyal vagy. Nem engedhetjük, hogy meghalj!-válaszolt a kérdéseimre.

 

-Én?! Az meg, hogy lehet? De milyen ,,értékes képességekkel" rendelkezek?-nem bírtam felfogni a dolgokat.

 

-Ugye mondta Mia a történetedet?-nézett a szemembe.

 

-Igen már elmesélte, de...-nem fejeztem be a mondatomat mert elmélyedtem a gondolataimban.

 

Most végre minden összeállt. Már mindent értek csak eddig képtelen voltam felfogni a dolgokat. Sokan mondták, hogy túlságosan vallásos vagyok meg jószívű, de én képtelen voltam következtetni, hogy miért is. Nem tudom, de így sokkal jobb, hogy tudom már ezt. Szóval angyal vagyok. De akkor át kéne változnom mint Sarah vagy nem? Várjunk csak, ha nekem van képességem akkor neki is kell legyen nem? 

 

Nagyon rendes lány, végig nézte ahogy gondolkodok és egyszer se szolalt meg. Egy biccentéssel jeleztem neki, hogy befejeztem az elmefuttatást.

 

-Most már érted?-kérdezte mosolyogva.

 

-Igen, csak még...-nem bírtam befejezni a mondatot mert Sarah elnevedte magát, amire én is elkezdtem.

 

-Tudhattam volna, hogy még mindig nem értesz valamit.-fejezte be a nevetés.-Mostmár mondhatod.

 

-Ha nekem van képességem akkor neked is kell legyen vagy nem ?-érdeklődtem.

 

-Minden angyalnak van valamilyen, de van olyan akinek több is, mind például neked. Csak hallottam, hogy neked az elméd mindenkinél erősebb és azzal gyözedelmeskedsz.-mesélte nekem és én ámuldozva hallgattam, de nem mertem elhinni.-Ja, és az én képességem az amit már megmutattam.-mondta és az ajtóba álló késre szórta azt a fényt, amit még a gyilkosra szort és azzal kihúzta a fából, persze a kezembe helyezte el. Eszméletlen volt én csak dadoktam.

 

-Kö-köszönöm!-hálálkodtam.

 

-Nincsmit és bármikor!-mosolygott rám.

 

-Még egy kérdés.-erre mindketten hangosan el kezdtünk nevetni, az én butaságomon. Hogy lehet ennyit nem érteni? Magam sem értem. Annyit nevettünk, hogy már fájt a hasam, ilyan jót csak Brooke-kal nevettem még.

 

-Na és mi lenne az? Minden kérdésedre fel vagyok készülve.-mondta nevetve.

 

-Akkor ha én is angyal vagyok, és te is akkor én nem kéne tudjak átváltozni?-kérdeztem óvatosan mert lehet, hogy olyan angyal vagyok aki nem tud átváltozni.

 

-Ez milyen kérdés már?-kérdéssel válaszolt a kérdésemre.-Persze, hogy át tudsz változni. Még sosem érezted a hátadban, hogy feszít valami?

 

-Most hogy mondod...-biccentettem.

 

-Elmondom, hogy mit csinálj. Mivel már rég nem változtál át, ezért először nehéz lesz de majd megszokod.-magyarázta.-Lazulj el! Érezd, hogy repülsz, hogy szabad vagy.

 

-Rendben!-mondtam.

 

A hátamban sokszor megvolt az a fájás, már megszoktam ezért észre sem vettem. Megpróbáltam azt csinálni amit mondott. Érezdtem. Ezt  a szabadság érzetet egy nagy recsegés-ropogás sziakította szét. Az egyik kedvenc blúzom volt rajtam, és az adta ki ezt a hangot. Hátranéztem és láttam a hatalmas szárnyaimat, olyan szépek voltak. Felszabadultam hirtelen. Elkezdtem mozgetni őket és egy két centire felemelkedtem a földtől. Sarah közben ámuldozva nézet. 

 

-Nem csak történet, hanem valóság!-hallottam a hangját de láttam, hogy nem szólal meg.

 

-De mi?-kérdeztem rá.

 

-Mire érted?-lepődött meg.

 

-,,Nem csak történet hanem, valóság!"-idéztem.-De mi?-tettem hozzá. A szeme nagyra kerekedett.

 

-De-de te hallottad?-kérdezte.-Halja a gondolataimat? Most ez tényleg igaz, eddig erről nem volt szó vagy igen?-gondolta.

 

-Hát igen de csak most hallottam előszőr, ne aggodj.-magyaráztam.

 

-Tényleg? Már tudom is, hogy miért.-kiáltott fel.-Az első három átváltozáskor megkapod a képességeidet és a ruhát. Ez így szokott lenni, velem is így volt.-mesélte.

 

-De te mit kaptál?-kérdeztem.

 

-Amit láttál azon kívűl, megérzem és látom azokat akik bajban vannak vagy segítségre van  szükségük.-mondta miközben visszaváltozott emberré. A ruhája most már nem fehér estélyi szerüség volt, hanem egy normális hétköznapi ruha. Erre én is visszaváltoztam. A polom hátán két szép nagy lyuk tátongott. Ugyanabba a ruhába voltam, sajnos. Sohajtottam, de megbékéltem a gondolattal, hogy ez van.

 

-De...-folytottal el a röhögésemet amit Sarah is látott.

 

-Még egy kérdés?-nevetett.

 

-Mi más lenne?-nevedtem vele.-Nincs ötlete, hogy mit csináljak az ajtóval.-néztem a fából készült ajtóra.

 

-Fesd le vagy rakj oda valamit.

 

-Ez jó öttlet! És még ki is díszíthetem, hogy kevésbé legyen észrevehető.-csicseregtem vidáman. Erre megszólalt a telóm, és bólintottam Sarah-nak, hogy felveszem.

 

-Haló?-szoltam bele a telefonba.

 

-Szia Sophie!-Brooke vidám hangját hallottam meg.

 

-Na haza értem!-mondtam vidáman.-Na és persze hétfőn mehetek gimibe.-örültem.

 

-De most is találkozhatunk! Gyere át!-hadarta el. Én pedig eltátogtam Sarah-nak, hogy mennem kell.

 

-Azonnal indulok!-mondtam.

 

-Várlak!-csicseregte Brooke.

 

-Szia!-mondtam és kinyomtam.

 

-Na akkor én megyek.-mondtam és kinyitottam az ajtót Cooky-nak, hogy ki tudjon jönni.

 

-Jaj, de cuki kutyus!-sikított Sarah és lehajolt, hogy meg tudja simogatni a kutyulit aki szépen a lábam mellett ült.

 

-Cooky-nak hívják!-paskoltam meg a fejét aki erre megnyalta a kezem és elindult a tálkája felé.

 

-Elkisérlek.-mondte Sarah a szemembe nézve.

 

-Nem kell. Segítened kell a bajbajutott embereknek.-mosolyogtam rá és felkaptam a serpenyőt amit a konyhapultra raktam. Sarah addig lejött az emeletről és megvárta amég elintéztem a dolgaimat. Kimentünk az ajtón és ki-ki ment a maga dolgára.

 

...

 

Már kb. egy órája beszélgettünk Brooke-kal. Mindent elmondtam neki az apám házánál töltött időről, kivéve az angyalos dolgokat. A nagynénim Violet elfogatta, hogy a godviselőm lesz és támogat mindenben. Nyárol leszek hivatalosan is nagykorú szóval vár a munka. Igazából már Valentin napkor betölteném de azt, hogy magyarázzam meg másoknak, hogy engem tíz évesen megölt egy Halál Angyal és Isten feltámasztott. Ki hinne nekem? Még talán elmegyógyintézetbe küldenének.

 

-Támadt egy ötletem!-kiáltottam Brooke-ra aki erre abba hagyta a röhögést.-Mesélted, hogy összetörte valaki a szived, ki volt az?-erre a mosolya is lehervadt.

 

-Miért akarja ezt tudni?-gondolta. Már rájöttem arra, hogy ne olvassak mások gondolatában, de most szükség volt rá. Tudnom kellet mint gondol.

 

-Leigh Larink, Lysander testvére.-mondta semleges tekintettel.

 

-Gyere meglátogatjuk azt a szemetet és elbeszélgetünk vele.-felpattantam és felsegítettem Brooke-ot.

 

-Biztos vagy benne?-kérdezte egy nagyon furcsa tekintettel.

 

-Teljesen!- mondtam magabiztosan.-Na de hol szokot lenni?-halkultam el.

 

-A boltjában.-válaszolt és elindultunk a a kocsi felé.

 

Amikor beszáltunk bekötöttük magonkat, mert fő a biztonság, és elindultunk. Pár perc mulva megáltunk egy butik parkolójában, ahol még állt egy fekete kocsi. Nem ismerem a kocsi márkákat, mert én úgy külömböztetem meg, hogy milyen szine van. Brooke megfagyott egy keserves arckifejezéssel az arcán.

 

-Nagyon fáj?-kérdeztem egyetértően.-Tudom, hogy még szereted, de nem ő az igazi hidd el.-vigaztaltam.

 

-Hát azt én is észrevedtem nehezen.-sohajtott egy mélyet.

 

-Az igazi ilyet nem csinált volna. De a nagy őt már ismered csak nem veszed észre!-célozgattam Castielre. Meg akarta kérdezni kire gondolok de elöbb szólaltam meg én.-Na gyere!-és kirángattam a kocsiból.

 

Magamelé toltam és úgy közelítettünk a bejárat felé. Igazából már azt mondta, hogy el vitte a ruhákat Rosalya-val, tehát fel van készülve.Kinyitotta az ajtót és belépett, én meg kövedtem. Egy kis csengő köszöntött minket előszőr, azután meg Leigh aki a pultnál állt.

 

-Üdvözöllek ha segitség kell nyugottan szolj!-nézet fel a pult mögül. Nagyon meglepődött amikor Brooke-ot meglátta.

 

-Szia Leigh...-mondta Brooke félénken. Kézbe kell vegyem az ügyet mert így nem lesz semmi belőlle. Felbukkantam Brooke mögött és mellé sétáltam. Leigh tekintete rám meredt.

 

-Helló én Sophie vagyok, Brooke legjobb barátnője, jöttem veled elbeszélgetni arról ami történt közdtetek.-még ő is szereti Brooke-ot. De Castiel-é Brooke ez egyértelmű. Bonyolult.-Hogy voltál képes ezt tenni Brooke-kal?-emelte fel a tekintetem Leigh-re, ő pedig a szemembe nézet. Mint mindenki csodálkozik rajta.-Te nem érdemled meg őt! Sokkal jobbet érdemel nállad! Tudom, hogy eszt már elbeszéltétek, de akkor is elmondom, hogy Brooke nem lesz a tiéd soha!-mondtam elég nyugodtan.

 

-Sophie hagyad.-szolalt meg halkan Brooke.

 

-Ne félj csak enyit akartam.-mondtam és elindultam az ajtó felé de mielött még kimentem volna visszaszoltam.-Most magatokrahagylak titeket egy kicsit. Ja és örvendek Leigh!-erre kinyitottam az ajtót és kimentem.

 

Sophie jól ellátta Leigh baját. A régi érzések kavarogtakb bennem, de már erőt nyertem azóta. Sophie erőt adott nekem. Nem tudom miért de örültem, hogy így történt.

 

-Brooke, emlékszel amikor azt mondtad, hogy majd bejön egy lány aki majd megtetszik nekem és beleszeretek?-kérdezte Leigh. Kicsi meglepődtem a kérdésére.

 

-Igen...-mondtam elég lessan.

 

-Azt hiszem ő az.-nézet ki az ablakon, és pont Sophie-ra.

 

-De ő... hogy is mondjam, most nem képes közel kerülni barmien fiúhoz. Még nem áll készen egy kapcsolatra.-magyaráztam Sophie állapotát.

 

-Mégis miért?-emelte fel a szemöldökét.

 

-Több mint egy hónapja halt meg a barátja.-probáltam nem a szemébe nézn. Nem akartam, hogy megint feltörjenek mégjobban az érzések és aluralkodjanak rajtam.

 

-Szegény.-nézet még mindig ki az ablakon.-Épp azért kell, hogy valaki megvigaztalja.-mondta és átugrott a pulton, és rögtön kirohat az ajtón. Én meg kövedtem.

 

Meglepődtem amikor láttam, hogy Leigh felém rohan. Elég messze parkolt le Brooke és én a kocsi mellett álltam. Mind ketten felém futottak ami elég furi volt most komolyan. Leigh arcán egy elég érdekes mosoly. Rossz az előérzetem, és nekem mondhatjuk úgy, hogy mindig jók a megérzéseim.

 

-Sophie!-állt meg elöttem Leigh.

 

-Igen?-mondtam.-Miért jöttél, kérsz repetát?-kérdeztem gunyosan az előzőre célozva. Csípőre tett kézzel álltam elötte amikor Brooke is megérkezet körünkbe.

 

-Hallottam, hogy elvesztetted nem rég a barátodat.-mondta Leigh teljesen nyugodtan mindha mi sem történt volna az elöbb. Mindig ha Wiliam kerül a szóba elkezdek sírni, jobb esetben csak pár könnyet hullatok. Most is ez volt. 

 

-És mit akarsz ezzel?-kérdeztem szipogva miközben letöröltem az arcom.

 

-Segítek feldolgozni.-lépett egy lépéssel közelebb hozzám, és a kezem után nyult de én elkaptam. Hohó, tudom mit akar de nem fogom megengedni neki, nem ám.

 

-Már értem mire akarsz kijukadni!-néztem a szemébe.-De nállam ez nem fog beválni!-toltam arrébb, hogy ki tudjam nyitni a kocsi ajtaját. Mikor már be akartam szállni megfogta a vállam egy pillanatig, mikor már odanéztem nem volt ott senki. A közelben lévő fának lökte valami, pontosítsak valaki. Wiliam volt. A nyakánál megfogta és pár centire felemelte a földtől. Leigh és Brooke elég furcsa tekintettel nézett.

 

-Te nem nyulhatsz Sophie-hoz ha ő nem akarja!-kiabált Wiliam Leigh-re aki persze ebből egy mukkot se értett csak vergődött. A szemében látszódott a félelem.

 

-Wiliam!-kiáltottam neki, de nem figyelt. Erre Brooke mellém lépet.

 

-Azt mondtad a szellemek nem ölhetnek.-mondta félénken.

 

-Nem is! De súlyosabb sérüléseket, baleseteket elkövethetnek.-néztem komoran a szemébe.

 

-Mond meg neki!-nézet rám Wiliam egy mérges tekintettel.

 

-Leigh, azt mondja Wiliam, hogy többé ne érj hozzám ha nem akarom.-mondtam halkan.

 

-Mi történik?-mondta levegőért kapkodva Leigh.

 

-Hosszú, de higgy nekem mert ha nem még komolyabb bajod is származhat belőlle. Igérd meg neki!-parancsoltam rá. Ellenkezni akart de Wiliam fejjébb emelte.

 

-Rendben.-hortyogott.-Megigérem!

 

-Wiliam engedd el!-léptem közelebb hozzá. Mindha a fogát húzták volna úgy engedte el. Akár meg is folytotta volna ha élne. Leigh a torkához kapott és szaporán kapkodta a levegőt. Probáltam mérgesen nézni Wiliam-re de nem tudtam. Hálás is voltam rá meg nem is. Ő mindig mosolyt csalt az arcomra és mindig biztonságban áreztem magam a jelenlétében.

 

Régen nem volt egy jó fiú. Castiel mellette egy ma született bárány. Wiliam egy nagyon veszélyes, forrófejű srác volt. Még terroristának is hívták, de nem csak a diákok, hanem a tanárok is. Neki nem volt barátja, sőt még ellensége sem mert aki csak ránézet tudta, hogy nincs rosszabb mint mellette lenni. Ha ő a folyosóra tévedtt akkor ott már senki nem volt. Épp úgy találkoztunk. Az volt a harmadik napom és még nem ismertem az ilyen szokásokat, vagyis, hogy van egy ,,pszihopata" a suliban és bujkálni kell elölle. Én ott csak barangoltam az üres folyosón pedig még nem volt becsöngetve, és akkor megláttam, de ő is engem. Ott áltunk mind ketten egymás szemébe nézve. Attól a perctől csak őt akartam látni, csak mellette akartam lenni. Valami megváltozott. A csöngetés szakította félbe a szemkontaktust. Én gyorsan az osztályterembe siettem, de a szemem sarkából láttam, hogy követ. Első látásra szerelem. Gyökerestől megváltozott azután. Vagyis elkezdett tanulni, órákra járt, nem bántott senkit és barátokat szerzett. De néha visszatér a régi Wiliam. Mind például most.